Apa és fia

"A szeptembert sokan nem szeretik, hisz vége a nyárnak, kezdődik a suli vagy a munka...De őszintén mondom, nekem kész trauma ez a hónap. Már amikor átlapozom a naptárat augusztusról, akkor görcsbe rándul a gyomrom. Legszívesebben törölném ezt a hónapot, de tudom, ez is csak egyfajta menekülés a megváltoztathatatlan elől. Édesapm, Andrew M. Armstrong 1982 szeptember 16-án, 54 évesen nyelőcső rákban meghalt. Ekkor mindössze 10 éves voltam, szóval nem fogtam fel mindent az egészből, de szörnyű volt látni, ahogy egy Vietnamot is megjárt kőkemény embert lassan legyűr a halálos kór. Az utolsó négy hétben apám teljesen legyengült, szinte önmaga árnyéka volt, de még ekkor sem panaszkodott! És ennek ellenére egyfajta bűntudatot éreztem, hogy nem tudok neki segíteni.

Véget ér a gyerekkor

Ezzel a tragédiával a gyerekkorom egy csapásra véget ért. Éppen ezért nekem teljesen más problémáim voltak, mint egy átlagtinédzsernek. A suliba folyton lázadtam, de a valódi okról csak kevesen tudtak abban az időben, mondjuk, nem is beszéltem róla szívesen. Soha nem felejtem el azt a napot, amikor apám 50 dolcsiért vett nekem egy kék-fehér gitárt. Pedig akkoriban elég nehezen éltünk meg, mert miután leszerelték a seregből, csak alkalmi melói voltak. De neki mindig a család volt az első, és akármennyit is kellett küzdenie, ő csak csinálta, nem adta fel. Aztán jött a betegsége.

Születik egy dal

Az az igazság, hogy a mai napig nem tudtam magam túltenni apám halálán. A dalszerzés ugyan segít feldolgozni a traumákat, nekem mégis évekig tartott, mire képes voltam hozzányúlni ehhez a témához. Aztán megírtam a Wake Me Up...szövegét, és ez valóban hasznos volt. Még most is gyakran megyek ki a temetőbe apu sírjához. Már nem zaklat fel annyira, amikor ott vagyok, inkább megnyugtat. Mindig megértett engem, most is meghallgat. Tudom, ezek nem szokványos párbeszédek, de nekem nagy szükségem van rájuk. Apám így örökké velem marad!"